Magyarország, Jászság, a legenda szerinti Tüzes Kélgyó fészkének közelében - Kristályvölgy város, Városi Kórház

Hedda rosszat álmodott.

Azt álmodta, hogy Lizander elrabolta, meg azt is, hogy betoppant a megmentője, Meliton, akibe kezdett beleszeretni. Aztán ez a férfi elárulta őt.

Micsoda lidércnyomás! Ezért örült, amikor felébredt. Még meg sem moccant, első gondolata máris a konyhájába repítette, hogy nagy nyújtózkodás után olyan erős kávét ihasson, ami még az alvás gondolatát is messze űzi a fejéből. Elég messze ahhoz, hogy mire legközelebb eljön az este, elfelejtse szörnyű álmát.

Mert az volt... ugye?

Heddában keserű kétségek éledtek, amikor elméje egyre éberebbé vált, és gyanús, ütemes sípolást hallott. Eső kopogása tette még balsejtelmesebbé az ébredést. Az esőcseppek az ablakhoz csapódtak, majd miután elég ideig kukkoltak az üveghez tapadva, ismeretlen jazzdal ritmusát játszva koppantak a párkányon.

Esik az eső. Hetek óta nem esett. Hedda megpróbálta alvástól összetapadt szemét felnyitni. A kellemetlen érzéstől felnyögött. Sírhatott álmában, hogy ennyire maszatos a szempillája? Alapos mosakodással kell kezdenie, csak utána jöhet az a kávé.

- Ébredezik - hallotta az ismerős férfihangot.

Aztán végre már látott is valamit; a szobában szürke homály uralkodott. Nem messze tőle, Zuriel egy fotelből egyenesen őt nézte, és bár mosolygott, tekintete aggodalmat sugárzott. Szeme sarkából mozgásra figyelt fel. Megérte még némi fájdalom árán is elfordítania a fejét, hiszen ott állt mellette Luna.

- Hedda! Hála legyen az isteneknek! - sóhajtott fel szeretett barátnője, majd két lépéssel az ágya mellett termett. Feltűnően óvatosan hajolt fölé. Heddában ekkor állt össze a kép. Nem otthon vagyok!

Luna hatalmas ablaktól lépett el, ahol túlságosan fehérnek és sterilnek tűnt a szalagfüggöny. Zuriel jellegtelen fotelből állt fel, és hosszú ujjait Hedda ágyának végén valamilyen fémkeretre fonta. A sípoló hang nem a sütő időzítője, hogy elkészült a lasagne, vagy a mikró csilingelése, ami felmelegítette a tegnap asztalon felejtett teát, hanem Hedda szívének egyre szaporább dobbanásait kikiáltó jelzés.

Az ágy pedig kórházi ágy.

- Nem csak álom volt, igaz? - suttogta, előre félve a választól. Torkát szárazság kaparta, alig bírt megszólalni.

Luna szeme vöröslött, amikor fejével nemet intett. Halkan szipogott, de semmit sem mondott. Zuriel is hallgatott.

Hedda nem tudta, hogy barátnője és a párja mennyit ismernek vagy mit gondolnak a raktárban történtekkel kapcsolatban, azonban egyelőre képtelen lett volna róla beszámolni. Vonzotta, hogy megadja magát a keserűségnek, de ezen a helyen tartotta a lelkét, tartotta a szívét. Mivel már biztossá vált, hogy nem álmodott, és mindenre emlékezett, ami vele történt, csakis egyetlen dolgot akart:

- Vigyél haza! - könyörgött Lunának.

- Oké - súgta könnyeivel küszködő barátnője. - Szólok az orvosnak, hogy felébredtél.

Hedda bólintott, majd figyelte, ahogy Luna letörli a könnyeit. Zuriel lágyan megérintette kedvese karját, miközben elment mellette, aztán amikor eltűnt az ajtó túloldalán, hangosan kifújta a levegőt és Heddára nézett.

- Hol van Meliton? - kérdezte bizonytalanul.

Zuriel kérdésére olyan elevenen jelent meg előtte Meliton, hogy legszívesebben felordított volna. Az emlék felbukkanása éles fájdalommal hasított a szívébe, és ez a fájdalom megbénította a testét. A sípoló hangocskák felgyorsultak. Zuriel láthatóan észrevette, Hedda viszont tudomást sem vett a dologról.

- Lizander tette? - tapogatózott Zuriel.

A kérdésre Hedda akaratlanul lehunyta a szemét, mert azok a szörnyű képek és érzések hirtelen mind előbukkantak. A fejében kavargó gondolatok, amikben átkozta Lizandert, mert el akarta lopni, amit nem neki szánt a sors; a megélt fájdalom, amiről az a mocsok azt hitte, hogy a lány szenved tőle, belül viszont Hedda kinevette, mert meg sem közelítette korábban átélt gyötrelmeit. Mindez semmit sem jelentett számára. Meliton megjelenése után pedig mosolyogva nézte végig Lizander haláltusáját. Mosolyogva. Aztán boldog volt.

Na igen; Hedda nem volt már épeszű.

Bármit gondolt eddig Melitonról, bárhogyan is érzett iránta, nem számított. Ahogyan az sem, mennyire érezte magát biztonságban mellette. Egyet azonban kívánhatott: bárcsak Lizander tette volna!

Kinyílt a kórterem ajtaja. Előbb Luna jelent meg, őt egy idős, fehér köpenyes, szemüveges férfi követte. Nyakában sztetoszkópot, mellén kitűzőt viselt, hóna alatt vékony mappát szorongatott. Hedda hálát érzett az időzítése miatt. Ha csak néhány másodperccel később állít be, éppen látta volna a betege arcán végigfolyó könnyeket.

- Felébredtünk? - érkezett az üdvözlésnek szánt kérdés. A fehér mappát az ágy végébe tette, mire Zuriel a falhoz hátrált, hogy teret adjon a doktornak.

- Igen - felelte Hedda gyenge hangon, a szó ismét karcolta a torkát. - Mióta vagyok itt?

- Három nappal ezelőtt hozták be. Érez valahol fájdalmat? - kérdezte az orvos, miközben a hideg sztetoszkóppal benyúlt Hedda hálóinge alá. A mellkasának bőrén végigfutó hideg furcsán összezavarta a gondolatait.

Nem válaszolt. Nem tudta kimondani, hogy igazából semmije sem fáj. Vagyis, olyan helyen nem, amivel ez a doki tudna mit kezdeni, sőt azt gyanította, hiába állna mellette műtéthez beöltözve egy szívsebész, az sem tudna segíteni.

- A légzése tiszta és erős - közölte, majd a monitorra nézett. Hedda a férfi arcát figyelte, de semmit sem tudott leolvasni róla. - Úgy gondolom, minden rendben. - Az orvos felvette, majd kinyitotta a mappát, és szélsebesen jegyzetelni kezdett. Hamar becsukta, aztán Heddára nézett.

- Hamarosan elmehet.

- Ez mit jelent? Mikor? - kérdezte Luna türelmetlenül.

Amikor Hedda a barátnőjére nézett, nyugtalannak látta. Minden bizonnyal faggatta volna már, de szerencsére mindketten úgy gondolták, sem a hely, sem az idő nem megfelelő.

- Családtaggal továbbra sem tudnék beszélni? - kérdezte az orvos szigorú ábrázattal.

- A szülei eltűntek, és nincs más családtagja - felelte Luna kétségbeesetten. - Nekem olyan, mintha a nővérem lenne. Mi hoztuk a kórházba, és mi is visszük haza. Kérem!

"A szülei eltűntek..." Hedda szülei eltűntek? Mi a fenét mondott?

Hajszál híján felhördült - a sípolás így is elárulta, hogy megijedt. Talán sosem engedik haza, ha a szülői kérdés miatt kiborul, aztán meg óhatatlanul átszakad az a bizonyos gát, amit az X-Men filmben látott, és tömör vasbeton falként képzelt el. Nem érezte magában azt az erőt, amivel Jean Greyként túlélhetné a több ezer liter víz formájában rázúduló, megsemmisítő fájdalmat.

Szóval egyelőre marad a nagyra kerekített szem.

Furcsa, hogy az orvos nem mondott részleteket. Hedda már régen elmúlt tizennyolc, ráadásul gyanította: végig Luna állt mellette, amíg a kórházban feküdt.

- Rendben - enyhült meg a doki. Heddára pillantott, aztán vissza Lunára. - Nos, nem szükséges bent tartanunk. A sérülései megfelelően gyógyulnak, ezt már tegnap is láttam. Mivel magához tért, és az életfunkciói jók, úgy gondolom, huszonnégyórás megfigyelést követően hazamehet.

Még egy nap? Nem akarok itt lenni még egy napot!

- Muszáj maradnia? - kérdezte Luna.

Hál' istennek!

- Saját felelősségére elhagyhatja a kórházat, ha akarja - mondta az orvos a kötelezően előírt rosszalló sóhaj után.

- Mennyire lenne ez kockázatos az egészségére nézve?

- Őszintén szólva - a doktor halkabban folytatta a mondandóját, de Hedda így is jól hallotta -, a barátnője fizikailag jól van. Vigyék haza. Minél előbb kerül a megszokott, biztonságos környezetbe, annál jobb. Ezzel együtt javaslom, hogy keressen fel egy pszichológust.

Hedda elmosolyodott a javaslatra. Keressen fel pszichológust? Ha elmesélné a legjobb agyturkásznak, ami vele történt az elmúlt időszakban, az nagy valószínűséggel azonnal bedugná egy intézetbe. Vagy cikisebb esetben a szerencsétlen is kezelésekre kezdene járni.

- Természetesen - bólintott Luna. - Akkor szeretnénk ma hazavinni őt.

- Elkészítem a papírokat - bólintott az orvos Heddának.

- Köszönjük!

Miután a doki kiment, Hedda vizet kért. Eszméletlenül jólesett a torkának. Közben Luna Zurielhez lépett, súgott neki valamit, végül megcsókolta.

- Iszom egy kávét - mondta Zuriel, aztán kiment a szobából.

Mielőtt Hedda tiltakozhatott volna a várható kérdések ellen, és mielőtt még Luna megszólalt, a férfi váratlanul visszajött, majd bizonytalan arccal hajolt közel mindkettőjükhöz.

- Itt vannak a rendőrök. Beszélni szeretnének veled.

- Ti szóltatok nekik? - háborgott Hedda halkan. Eszébe sem jutott a rendőrség. Hogyan magyarázzák el a történteket?

- Dehogy! - vágta rá Luna, tekintetével egyértelműen célozva a közös titkaikra.

Igaz - gondolta Hedda. Egyiküknek sem hiányzott, hogy a hatóságok látóterébe kerüljenek, de ha már így történt, valahogyan elintézi, hogy mielőbb kikerüljenek onnan.

- Beszélek velük, de ti semmit se mondjatok, oké? És nehogy egyedül hagyjatok velük! - szólította fel a barátait.

- És ha ők kérik, hogy menjünk ki? - érdeklődött Zuriel jogosan.

- Akkor én elsírom magam, Luna meg neheztelve kizavarja őket. Végtére is, nemrég elrabolt és megkínzott egy idegen férfi - gúnyolódott saját helyzetén, pedig belül üvöltött a lelke. Ki kell még tartanom!

Zuriel és Luna tudomásul vették a hallottakat. Zuriel kinyitotta az ajtót, aztán félrelépett, hogy helyet adjon a két civil ruhás nyomozónak, majd becsukta utánuk.

- Üdvözlöm, kisasszony! Maor nyomozó vagyok - kezdte a középkorú, kékszemű férfi, majd a mellette álló jóval fiatalabbra mutatott. - Ő a kollégám, Díonach nyomozó.

- Üdv! - préselte ki Hedda a rövid köszönést.

- Először is, örülök, hogy jobban van. Az önt ért incidens miatt jöttünk. Elmondaná, mi történt?

- Köszönöm az aggodalmát - kezdte Hedda fáradt mosollyal, majd feltett egy kifejezetten ostobának tűnő kérdést: - Miért vannak itt?

- Hát, mert - nézett homlokát ráncolva a kollégájára - ami történt...

- Nem tettem feljelentést - próbálta már az elején eloltani a tüzet.

- Névtelen hívás érkezett a kórházból - vette át a szót megkukult társától a fiatalabb nyomozó, és a kezében tartott kis noteszre mutatott.

A fenébe! Hedda az egyik nővérkét sejtette a dolog mögött; valamiért nem hitte, hogy az orvos telefonált a rendőrségre. Ez rohadtul nem hiányzott. Hála annak, aminek még csak egy emlékét sem hajlandó most felidézni, hogy az idegeit erősebbé tette.

- Tehát, elmondaná? - sürgette a dolgot a szószóló nyomozó. Felcsapta a kis noteszt, bekapcsolta a golyóstollát, majd érdeklődve várt.

- Muszáj erről most beszélnem? - hárított Hedda, de máris megkapta az első kérdést.

- Ismerős önnek az a név, hogy Lizander Droch?

Hedda nem tudta elrejteni döbbenetét, amikor meghallotta a nevet. Igaz, hogy nem ismerte Lizander vezetéknevét, viszont nem lehetett véletlen, hogy éppen egy ilyen keresztnévvel megáldott férfiról érdeklődnek. Bár nem kizárólag miatta érezte magát alaposan elhasznált, összegyűrt, aztán messzire elhajított szalvétagalacsinnak, joggal zaklatta fel.

- Látom az arcán, hogy ismerős - vájkált Maor nyomozó Hedda emlékeiben.

- Az, igen - vallotta be.

Nincs értelme tagadnom. Az amnézia lehetőségét már elcseszte, szóval a másik megoldás maradt. A halott ember meg nyilván nem beszél, igaz?

- Tegnap holtan találtuk egy elhagyatott raktárépületben. A vizsgálatok alapján az áldozat ruháján a maga vére is megtalálható.

Lizander, mint áldozat? Ha ő áldozat, akkor Hedda micsoda? A halála ajándék a város lakóinak.

- Ez, látja, könnyen lehet - felelte kissé flegmábban a kelleténél, de hát nézzenek csak rá!

- Milyen viszonyban állt vele?

- Semmilyenben. Egy ismerősöm ismerőse.

Amikor a nyomozó jegyzetelt, Hedda lopva Zurielre pillantott; szegény úgy rágta belül a száját, mintha enne valamit, állán összeszűkült a gödröcskéje. Zsebre dugott kézzel egyik lábáról a másikra állt. Minden bizonnyal tudná jellemezni azt a mocskot, de neki is be kellett látnia: az egyetlen észszerű megoldás, ha Hedda mindenkit kihagy a történetből.

- Van sejtése, miért éppen önt kapta el? - Hedda elképedve meredt a kérdezőre.

Ez lenne a szakszerű kifejezés? A szakszerű kihallgatás megfelelő szakkifejezése? A tapintatos kérdés egy férfi szájából, amint felteszi a megerőszakolt nőnek? Ha így van, csak gratulálni tud. Ennek az akárhonnan szalajtott férfinak az az egyetlen szerencséje, hogy Hedda megedződött.

- Ha már ilyen szépen kérdezi, nincs.

Maor nyomozó láthatóan meglepődött a határozottan rosszalló válaszon. Valószínűleg nem ehhez szokott egy meggyötört nőtől. Mit gondol erről Hedda?

A nyomozónak jogában áll felfordulni.

- Emlékszik, mi történt...

- Miután elkapott? - vágott a nyomozó szavába. - Nem emlékszem.

A nyomozó már vette is a levegőt, hogy újabb aggasztó kérdést tehessen fel, Heddának viszont támadt egy polgárpukkasztóan egyszerű ötlete.

- Mi a teendője, ha nem szeretnék feljelentést tenni?

A szószóló nyomozó olyan tekintettel nézett ekkor Heddára, mintha a fejében egyszerre dobálózna az "ostoba", a "Stockholm" és a "megháborodott" kifejezésekkel, amiket persze nem mondhatott ki. Meglepetten nyúlt el az arca.

- Az felettébb szokatlan lenne.

- Ne haragudjon, de nem a véleményét kértem.

Hedda feszült és zaklatott volt. Fizikailag csak az emelkedő pulzusszáma árulkodott a lelkében és az agyában készülődő viharról, viszont egyre nehezebben bírta már tartani magában a gátat.

- Ez esetben Lizander Droch halálának ügyében volna kénytelen velünk beszélni.

- Csakhogy én arról semmit sem tudok. Elájultam, miután végzett a kínzásommal. Sejthetik, hogyan került a vérem a ruhájára.

A nyomozó csalódottan felsóhajtott, becsukta a kis füzetkét, majd zakójának belsejébe csúsztatta. Zsebre dugott kézzel nyelt egyet, kiugró ádámcsutkája nagyot hullámzott. Hedda tudta, hogy valamit még mondani készül ez a Maor, és remélte, hogy nem az időpontot egyezteti vele, amikor majd a rendőrség épületében kell beszélnie a történtekről.

- Tudom, hogy a támadója miféle alak volt. Mint magánszemély megjegyzem, cseppet sem sajnálom, hogy kinyúlt. Viszont az ügyet akkor is ki kell vizsgálni, mivel gyilkosság történt. Csak a munkámat végzem.

- Éppen ezért voltam őszinte önhöz - felelte Hedda higgadtan, aztán a férfi szemébe hazudott: - Nem tudom, hogyan halt meg.

Miután a rendőrök elmentek, egy szót sem ejtettek az ügyről. A kórház nem adta a megfelelő helyszínt és időt a téma boncolgatásához. Hedda ennek a kimondatlan egyezségnek kifejezetten örült, még ha tudta is, hogy amint hazai pályára érnek, a ködkép azonnal elillan.

Készülődés közben kifaggatta Lunát a szülői kérdésről. Barátnője elmondta, hogy miután eredménytelenül kereste őket telefonon, elment hozzájuk. A lakás ajtaja nyitva állt, odabent pedig nem csak hogy semmilyen személyes holmit, de semmi jelét nem találta, hogy egyáltalán ott éltek volna. Sem bútor, sem ottfelejtett emléktárgy. Semmi.

Hedda pánikszerűen aggódott. Azt feltételezte, az életükkel játszadozó isten tett velük valamit. Ehhez Zuriel annyit fűzött hozzá, hogy ha tényleg ez a lény rabolta volna el őket, nem hinné, hogy a cuccaikat is vihették. Sajnos jogos észrevétel volt, de akkor mégis hová tűnhettek? És az a rengeteg holmi? Semmi értelme nem volt.

Négy órával később Hedda végre átléphette saját lakásának küszöbét.

Szerencsére Luna ezúttal magával hozta a kulcsát, így simán be tudtak menni. Korábban cipelt a kórházba ruhákat és néhány tisztálkodóeszközt, így Hedda tisztán, megfésülködve, a saját ruhájában sétálhatott ki a kórházból, aztán be a lakásába.

Bármennyire is szeretett volna elvonulni a szobájába, hogy az ajtót magára zárva ordíthasson, törjön és zúzzon, aztán kimerülve, magába roskadva könyöröghessen feledésért, Luna szinte tolta maga előtt egészen a nappaliig.

- Hát itt vagytok? - szűrődött ki egy másik ismerős férfihang a konyhából, de mire felfogta, már túljutott a konyhaajtón.

- Jó ég! Szuper, hogy végre hazajöhettél - örvendezett Karion utánuk loholva. Két tenyerét összetette, majd váratlanul átölelte Heddát.

Meglepetten állt a saját lakásában, a saját nappalijában, miközben egy férfi - aki nem mellesleg Meliton barátja, nem az övé - úgy karolta át, hogy képtelenség volt nem ellágyulni. Karion ölelte meg elsőként.

Hedda hagyta, hogy teste felismerje a jóleső érzést, csakhogy amint megérezte az égő, csípő jelet a szemében, azonnal megtörte az idillt, és eltolta magától Kariont.

Szótlanul nézett Lunára és Zurielre, mert hamar túl akart esni a kérdezz-feleleken. Nem mintha különösebb dolga akadt volna, csak már nagyon szívesen ellenőrizte volna a szobájában a falak keménységét, illetve rugalmasságát, hogy vajon mennyivel keményebbek, mint egy diliház gumiszobája.

- Mi történt? - kérdezte Zuriel.

Meglepő; Hedda azt hitte, Luna lesz az első. Nem húzta az időt: ha már elkezdték, minél előbb legyen is vége.

- Lizander elrabolt. Egy üres, raktárszerű helyre vitt, ahol megütött néhányszor és késeket hajigált felém. - Hangja remegett, de könnyen beszélt. A többiek felé fordult, akik körbeállták őt a helyiségben. - Aztán meg... akart... - Hedda összevont szemöldökkel elnémult.

- Ő tette? - kérdezte Luna, arcára aggodalommal vegyes kíváncsiság ült ki.

Heddában ekkor tudatosult, hogy a jelenlévőknek fogalmuk sincs, mi történt, és arról sem, ki tette ezt vele. Azt hiszik, Lizander bántott.

Eddig a szavak mindenféle nehézség nélkül dőltek Heddából - mind a kettő mondat -, de ezt hogyan mondja el a barátaiknak? Sőt! Hol van Meliton? Nem mintha látni akarná valaha még az életben.

- Meliton hol van? - Hedda Zurielnek címezte a kérdést, bár ebben a pillanatban rémlett fel neki, hogy ő ugyanezt kérdezte tőle a kórházban.

Hedda hangja sajnos eléggé rémülten hangzott ahhoz, hogy Luna szimatot fogjon. Égni kezdett a szeme, de már nem érdekelte, ha mindenki előtt elsírja magát. Itthon volt. A legalkalmasabb helyen, ahol kiborulhat.

- Nem tudjuk - válaszolt Zuriel. - Te láttad? Ő - nem mondta ki hangosan, amit gondolt - ...Lizandert? Érted.

- Igen - bólintott Hedda. - Ő.

- Hála az égnek! - sóhajtott fel Zuriel, amikor tudatosult benne, hogy Meliton mentette meg Heddát. - De ha ő szabadított ki, miért tűnt el?

Hedda nem bírt megszólalni. Érezte, hogy a bensőjében megreped a vastag gátfal; érezte, amint erején egyre felülkerekedik a fájdalom. El kellett mondania nekik az igazságot, és ezzel együtt neki is szembe kellett néznie vele.

Újra.

Emlékezett, amikor felfogta, hogy nem a megmentője jött el érte, hanem a leigázója. Mintha Lizander csak előkészítette volna a húst, hogy aztán feltálalhassa a főételt Melitonnak, akár a medium rare steaket. Melitonnak, aki elcsábította, aki elhitette vele és mindenki mással, hogy megváltozott. De Hedda volt a legnaivabb, a legostobább mindegyikük közül. Hiszen ő nem csupán a bizalmába fogadta, hanem a szívébe is.

Gyakorlatilag az ágyába is.

Amikor Hedda lábai nem bírták tovább tartani, a kanapéra rogyott. Luna azonnal mozdult, máris utánakapott, hogy körbefonja a karjaival, mintha csak rajta múlna, hogy barátnője teste ne hasadjon ketté. A szívével viszont nem bírt volna mit kezdeni, ezért Hedda inkább tiltakozóan felemelte a kezét. Ha Luna átöleli, nem bír megállni a sírásnál, hanem ott helyben szétcsúszik. Ezt határozottan nem szerette volna. Előttük nem.

- Ne, Luna! Most ne... ölelj át. - Hedda visszavett egy kicsit, hiszen nem akarta megbántani a barátnőjét, aki csak támogatást szeretett volna nyújtani.

Luna láthatóan megelégelte a dolgot, és azonnal kifakadt.

- Nagyon szeretném tudni, mi történt veled. Ha tényleg csak annyi, és most ne hidd, hogy lekicsinylem annak a gennyláda, mocsok szarnak a tettét, hogy elrabolt és mege... - Luna lenyelte a szót. Egy halk bazdmeget követően leült a fekete-fehér mozaikos dohányzóasztalra, és folytatta: - Akkor rendben, békén hagylak, faggatózás nélkül bevonulhatsz a szobádba. Tudom, hogy ezt szeretnéd, amióta átlépted a küszöböt - mutatott a hálószoba irányába.

Nos, Luna csak ennyire ismerte őt. Hedda elmosolyodott, bár a könnyei már folytak. Luna felpattant, hosszú szoknyája harangként libbent oldalra.

- Viszont ez így nem tiszta - tette kezét csípőre. - Tényleg nem emlékszel, mi történt Lizanderrel? Tényleg nem tudod, hová tűnt Meliton?

Legyen hát. Hedda soha életében nem félt még attól, amit mondani akart, pedig nem ő volt a hibás. Soha életben nem fájt még annyira a valóság, mint amit most készült szavakba önteti. Még az sem viselte meg ennyire, amikor a harmadik erőszak alkalmával horrorisztikus módon erőszakolta meg és kaszabolta fel az az ismeretlen istenség. Az csupán fizikai fájdalom volt. Tudta, hogy egyszer elmúlik, mert a testi fájdalom előbb-utóbb megszűnik. De a szív? Mi lesz a szívvel?

És a lélek?

- Meliton... - Hedda hangja elcsuklott, szája megremegett, mellkasa furcsán nyomni kezdett. Megpróbálta még egyszer, de anélkül, hogy kimondja a nevét. - Ő tényleg megmentett Lizandertől. Egy kézzel felemelte a torkánál fogva, aztán többször megütötte. Csak azt láttam, hogy mindjárt vége, mindjárt szabad leszek. Én azt hittem, de... - Hedda az ölében szorongatta a saját kezét. Remegett, de nem adta fel. - Ott lógtam, kifeszítve a deszkákon, egy szál bugyiban. - Könnyes szeme időkapuként tágult ki, miközben felidézte magában a történteket és az érzéseit. - De amikor... amikor odalépett hozzám, ő... lehúzta rólam...

- Ne - lehelte Luna, majd ő is a kanapéra rogyott.

- Mit ne? - kérdezte Zuriel türelmetlenül.

- Ő tette. Meliton tette. - Hedda kikészült attól, ahogy kimondta. Bár az a bizonyos gát még mindig nem szakadt át teljesen, azonban hirtelen Luna ölelő karjaiban találta magát, onnan pedig már nem volt visszaút.

- Nem lehet - hűlt el Zuriel, miközben hátrált. Alig jött ki hang a torkán. - Ezt nem hiszem el.

Hedda képzeletbeli fala - az a tömör vasbeton - végleg megadta magát, és sok száz darabra hullva engedte szabadjára a szívét és lelkét szaggató fájdalmat. Minden feltört belőle, teste vadul rázkódott a sírástól, miközben Luna féltőn ölelte őt.

Érezte, amint a szíve tovább hasad, hiszen egyszer már megtörtént néhány nappal ezelőtt. A bánatnak könnyű dolga volt, nem jelentett számára kihívást.

Hedda nem bírta tartani magát, nem bírta visszafogni a kínjait. Csalódott, becsapták, átverték. Készen állt, hogy átadja a szívét; készen állt, hogy megbízzon valakiben, akiről azt hitte, őszintén akarja őt. Az a valaki viszont kihasználta, meggyalázta, aztán magára hagyta.

Barátnője ölelésében sokkal vadabb hullámokban törtek fel az érzelmei lelkének legmélyéből. Luna is sírt, mégis ő tartotta egyben Heddát, miközben a fájdalomtól görnyedve már majdnem a földre került. Olyannyira sírt, hogy azt hitte, túljutott a legrosszabbon. Csakhogy váratlanul felordított a kíntól, mert a szíve helyén tátongó űr született.

Hedda szíve darabjaira hullott. Szív nélkül nincs többé lélek.

Lélek nélkül az ember pedig nem is létezik.