A gyönyörű teremtmény - részlet az 1. fejezetből

2021.01.16

"Egy keresgélő hajléktalan pár és egy haragosan sziszegő rozsdabarna bakmacska után nem sokkal, Hedda befordult egy rendezett sikátorba. Tudta, hogy amint azon átér, már csak néhány lépés választja el a bolt bejáratától.

Csakhogy ezúttal furcsa érzése támadt.

Minden szőrszála égnek állt. Szeme ösztönösen nagyra nyílt, gyors lépteit visszafogta. A zene akadozni kezdett, mintha hibás lenne a fájl. Füléből kihúzta a dugókat, és a telefonjára nézett. A készülék lefagyott.

Hedda korábban többször is átment azon a helyen. Ugyanilyen sötétben, ugyanilyen esti órán. Sosem félt, csak ment előre. Most mégis olyan ijesztőnek tűnt, mintha eddig ismeretlen helyen járna.

Mi a fene?

A szűk átjáró mindkét oldalán hat emeletes téglaépületek, ablak nélküli falai emelkedtek a magasba. Néhány lámpának akkor is világítania kellett volna. Hacsak azóta randalírozók tönkre nem tették. De mást is furcsának talált. A járat túloldalán, éppen az éjjel-nappali bolt neon cégére jelezte volna az út végét. A fény mégsem volt ott.

Aztán a sikátorra koromsötét és dermesztő hideg ereszkedett.

Hedda ijedten fordult meg. Mintha érzett volna valamit a háta mögött. Hátrált pár lépést a sikátor belseje felé. A szíve egyre gyorsabban vert remegő mellkasában. Bizonygatta magának, hogy csak rosszul lát... és érzékel egyszerre. A sötét és a hideg azonban nem szűnt. Megesküdött volna, hogy erősödött. Aztán megtorpant. Eldöntötte, hogy visszafordul. Nem kell az a cukkini. Majd eszik valami mást. Bármi mást.

Ám mielőtt kihátrált volna...

Pár méterrel maga előtt, a fekete betonon, egy aprócska fényforrás jelent meg. A konténerek eltűntek. A szagok és a zajok megszűntek. Hedda félelme is úgy elillant, mintha a fény megigézné. Akár a vágyódó éjjeli lepke a tábortűzhöz közeledve. Mi is az a rettegés, ha azt sem tudjuk, miért kéne félnünk? Talán az a szerencsétlen apróság is ezt gondolhatja, mielőtt megégeti magát. Érzi a vonzást. És ami ilyen hívogató, hogyan is lehetne rossz?

Elindult hát a sötétségbe.

A hideg körülölelte Heddát. Lehelete fehér felhőként látszott, ahogy közeledett az apró, fénylő folthoz. Tekintete egy pillanatra sem engedte el. Az apró világ töretlenül ragyogott. És mintha... Közelebb... Talán hallotta is a fejében... Még... Úgy vélte... Ide... suttog valamit...

Közelebb...

Ujjai jégcsapokká hűltek, válla és combja átfázott. Falatnyi ruhái semmit sem értek az abszurd hideg ellen. A jeges vízben megmártózó pucér északiakra gondolt. És ő éppen alábukni készült a jeges hullámokba.

Lehajolt a csábító csillagként pislákoló fényhez. Éppen megérintette volna remegő ujjával, ekkor a fény hirtelen kialudt.

Eltűnt, mint az illúzió, amelynek nyugalmát és biztonságérzetét köszönhette.

Hedda azonnal ráeszmélt, mit tett. Belesétált valamibe, ami csakis hi-ba lehetett. Képzelt magabiztossága darabokban hullt a semmibe. Akárcsak egy léghajó, miután a berobbant hidrogén darabokra szaggatta. Bár a maga, torz módján a fényjelenség csodálatos, mégis végzetes tragédiaként potyog le az égből.

Talán még nem késő! Hátrálni kezdett arra, amerről jött. Az adrenalin elöntötte a testét. A félelem ezer és ezer tű szúrásával sokkolta belülről a bőrét és minden porcikáját. Szíve vadul dobolt mellkasában. Fejét jobbra-balra kapkodta. Két kezével kinyúlt oldalra, mintegy tájékozódásként a körülötte elterülő semmibe.

A következő pillanatokat egyetlen kegyetlen másodpercként élte meg.

Két erős kar ragadta meg hátulról. Kemény öleléssel egy idegen hatalmas testéhez láncolva találta magát. Minden izmával próbált szabadulni. Száját kiabálásra nyitotta, de egy hatalmas, forró tenyér azonnal betapasztotta. Lábával erősen kapálózott. Ha sarkával el is találta támadója sípcsontját, a szivacstalpú papuccsal nem tudott fájdalmat okozni.

Támadója nem csak a száját, de az orrát is befogta. Véletlenül vagy sem, az nem számított. Megakadályozta Heddát, hogy levegőhöz jusson. Ekkor eluralkodott rajta a pánik. Szíve zakatolt, tüdeje követelte a levegőt. Sejtjei őrült tempóban használták el a maradék oxigént. Vonaglott, mindhiába. Teljes erejével megfeszült, nem számított. Minden próbálkozása hasztalan volt.

Nincs levegő...

Semmi... értelme...

Az ingerek lassan a távolba tűntek. A csend maga volt a nyugalom. A hideget sem érzékelte már. Egyedül indult a végtelen semmibe. Amikor a rettegés felett végre átvehette volna az uralmat a mámoros érzéketlenség, az őrült lejjebb csúsztatta hatalmas tenyerét.

Hedda orrcimpái megfeszülve tágultak ki. Olyan hirtelen tódult tüde-jébe a sok kínt ígérő hűvös levegő, hogy beleszédült. Feje lecsuklott. Az idegei azonban egyszerre feszültek meg, így hamar felfogta a környezetét. Sajnos ugyanabban a rémisztő helyzetben éledt fel.

Ha mégis megfulladt volna...

Hogy' gondolhatok ilyet! Inkább halott lenne, minthogy erős nő módjára túléljen? Vagy a szerencsének köszönhetően, mindegy. Talán véletlen, talán szándékos, de az erőszakos alak mégis időben hagyta lélegezni.

Az idegen lejjebb engedte Heddát. Amint a papucsa földet ért, azonnal ellenkezni kezdett. Csakhogy minél jobban izgett-mozgott, támadója annál inkább szorított a fogáson. Már annyira préselte, hogy alig kapott levegőt. A gyomra is erősen háborgott. Ekkor úgy döntött, felhagy az ellenkezéssel. Legalábbis átmenetileg.

Merev mozdulatlanságba parancsolta reszkető tagjait. Éberen figyelt és fülelt. Az idegen végre engedett karjainak erős tartásán. Hedda ekkor érezte meg azt az illatot, amit valószínűleg sosem felejt el.

Sötét fűszeres illat lengte körül, ami az orrán át behatolt az agyába. Az érzés, amit keltett, lassan tekergőzött lefelé a gerincén, hogy végül eljusson egészen a bugyijáig. Az álmában megélt vágyhoz hasonló bizsergés azt sugallta, nem véletlen.

Fogolyként állt egy idegen karjaiban, teste mégis behódolt az illatnak. Szemét lehunyva lazult el. Alig érzékelte, hogy a füle mögötti bőrhöz hajolva az idegen megszagolja. Éppen úgy, mint aki végre a markában tartja a régóta várt finom falatot.

Mivel háttal állt az alaknak, csak a magasságát és a hevességét tudta megfigyelni. És még valamit. Borosta. Borostát érzett, amikor a férfi szaporán lihegve előbb a füléhez, majd a nyakához simította izzó ajkait. Mellkasa megemelkedett, mikor Hedda hullámos hajába fúrta az arcát. Az idegen érezhetően nyugodtabbá vált. Mélyeket lélegzett, és tovább engedett a szorításon.

Ekkor ismét fellobbant a menekülés lángja.

Talán megúszhatja! Futni hagyja, és nem tesz vele olyan dolgokat, amiket a nőkkel szoktak éppen ilyen sötét sikátorokban.

Hedda fázott és félt. Körülötte minden sötét és hideg volt. Mintha ez nem lett volna elég, a támadó a következő pillanatban egy pillangókést mutatott fel az arca előtt. A menekvés szikrája, ami szívében hazug melegségként jelent meg pár pillanattal korábban, eltűnt.

Ez nem történhet meg velem! Nem lehet!

Újból kapálózni kezdett. Ki kell szabadulnia! Meg kell próbálnia! Hány éve is volt már, hogy utoljára... A penge ekkor a torkának nyomódott.

Hedda megmerevedett. Felfogta, hogy nem mozdulhat, különben az idegen elvágja a torkát. Szája szabaddá vált. Mégsem kiáltott.

Ekkor érkezett el a megadás pillanata.

Fenekének méretes merevedés préselődött. Szorosan becsukta a szemét, összeszorította a száját és nagyot nyelt. Légzését nem tudta csitítani. Amikor a hátsó törleszkedés abbamaradt, megint figyelt. Látta, hogy az erős karokat valamilyen sötét és vastag anyag burkolja.

Nyugalom! Csak próbálj meg nyugton maradni!

A "hagyd magad, előbb szabadulsz" egyszerre tűnt logikusnak és felháborítónak."

Lap tetejére                                  OLVASS BELE!